Ezt sem én írtam, és aki prűd az most meneküljön!Nekem is csak azért tetszik, mert kúltúrálisan érdekesnek tartom a nyelvezetét!:))

Piroska és Farkas (szleng verzió)



Valahun a francba' vót egy kis gáré. Tök gány piros ruciban pengetett,
oszt mindenki csak úgy hítta, hogy Piri. Ilyet szót neki az ose:

-Na, a grószmutte szarul van, nyomass neki valami kaját mer'kiveri a
balhét, vagy még eldobja a kanalat itt nekünk vazeg. Az öreglány állat
gáz kégliben lakottt a dzsumbujban. A Pipi elkezdett nyomulni a
dzsuvába, gondolta leggalább lenyom egy pár gazt. Totál oda vót a
ganéba', oszt nem bírt a vén tyúk kérójához érni. Sakál egy szitu!
Közbe' meg jött a Pittbull és nyomta a vakert neki:

-Na mi a pálya, mi? Mér nem a dizsibe'nyomatsz , kiscsaj? Full DJ van a
városba', mindig ott szoktam zsibbadni vazeg. Hullasirály! Na
kamázod?

-Faszt. Le ke' padlóznom az anyagot a grószmutteromnak, mert
megmurdel.

-Na ájjjá' má' le, assz' lazzujjá'! Itt ledzsanázó' feszt egyenesen, oszt
ott is vagy a vén szatyorná'. Megdobod a cuccal, aztá' veretünk a
dizsibe' a faterom verdájával. Vágod?

-Ja , zsírfrankó. Te addig hesszelj ittt vazeg!

-azzal Pipi húzta a belét a grószhoz. Nagy szopás vot, mert a Pitbull
átbaszta a rihonyát a rizsával, oszt a hosszabbik utat mutatta. Közben
O meg edöngetett a muttihoz, lenyomta és beburkolta. Patentra
fonnyadt vót a vén csont, a Pittbull még flammosabb lett tole. Gondolta
betolja a Pipit is. Ledöglöttt a nyanya helyére az ágyba, oszt várta
Pipit. Be is kolbászó't a kis gyökér, oszt skubizta a Pitbullt az ágyban:

-Te muttter, mér' olyan köcsög a pofád?

-Há' mer a csehóba' leverték a glazúromat egy lavorral, vazeg.

-Oszt mér' vagy büdös?

-Atom a hónaljgátlóm, mitt cikized? Van viszont egy pattanás a
nyelvemen, azt skubizd meg! azzal tátotta a pofáját. A nyomott surmó
benézett, erre mekajálta ot is a Pitbull. Utána horpasztott egy királyt a
pecóban. Megszívta mer' jöttt a Pipiék spanja. Na az ki is sasszerolta,
hogy valami nem kóser. Addig sasolt a kéglinél míg kiszúrta, hogy a
Pitbull heggeszt a dikón. Adott neki egy akkora sallert, hogy a dög
lepetézett. Elonyeste a pillangókalefot, oszt megrajzolta a Pitbull
gyomrát. Dolt belole a mutter, a Pipi meg a szar. Tök evribadi vót a buli,
burkoltak, pikkeltek, piáltak reggelig. Egyedül a Pitbull nem komálta a
témát, mer' ha valakinek csengettek, akkor annnak akármilyen a
felhajtás, mégse egy nagy vaszizdasz a téma. Az egész napja el volt
kúrva! 

****************************
Nem tudom ki írta de nagyon tetszik!!

"Egy ismerősömnek (Árpi) volt egy autója. Szép volt, jó volt
(Opel Senator
3.0), neki mégsem volt elég jó. Egy szép napon elhatározta,
hogy
dögösíteni kell. Elkezdődött a tuning.
 
Először jöttek a szokásos dolgok: szélesebb felni, tök
fekete fólia,
brutál erősítő, stb. Igen ám, de ilyenje sok embernek van,
így nem lehet
kitűnni a tömegből. Na, akkor jött az ötlet: ha Michael
Knightnak van,
akkor neki is kell, és ezzel elkezd"odött KIT-hadművelet.
Úgy kezdte, hogy a műszerfal összes szabad helyére
kapcsolókat és ledeket
barkácsolt. Ezek nagy részének semmi funkciója nem volt,
csak (szerinte)
jól nézett ki. Mások szerint inkább hasonlított Pirx
kapitány valamelyik
járgányára, de neki tetszett. A legjobb az volt benne, hogy
volt nyolc
kapcsoló, ami sorba volt kötve a gyújtáskapcsolóval.
Cselesen ezeket úgy
építette be, hogy egy részüket megfordította, tehát az autót
csak egy
bizonyos kapcsolóállásnál lehetett indítani. Ennek a
lopásgátláson kívül
az volt az értelme, hogy szerinte baromi imponáló volt, ahogy
kapcsolgatott indulás előtt. "T'od, ahogy a helikopteren,
az amcsi
filmekben. Mégis csak komolyabb így a gép, nem?" Persze
eltelt egy-két
nap, amíg ezt az állást megtanulta. Addig úgy nézett ki egy
indítás, hogy
beült, az összes kapcsoló lefelé mutatott. Elkezdte vadul
kapcsolgatni, és
minden kombinációnál megpróbált indítani. Minden indítás
előtt jött
a "Hopp, most megvan, most a jo"- szöveg, de általában csak
negyedszerre-
ötödszörre találta el. Én már rég tudtam a helyes állást, de
a marhája
képtelen volt megjegyezni. Persze nem segítettem neki, csak
együttérzően
bólogattam az anyósülésen. Egyszer megkérdeztem tőle, miért
nem írja le.
Azt mondta, azt elveszítheti, és akkor könnyen ellopják az
autót.
Elképzeltem, hogy valaki talál a parkolóban egy cetlit, hogy
"fel-fel-le-
fel stb.", és felderül az arca, hogy "Aha, megvan a Senator
kódja, elő a
pajszert!"... Aztán persze szépen lassan megtanulta a kódot,
és egy idő
után már kezdett unalmas lenni a dolog, ezért újabb
furfangos eszközök
kellettek.
Ekkor jött (őt idézve) "a behatolási- és eltulajdonítási
kísérletet
megakadályozó kompjúteres (így, k-val, hosszu ú-val ejtve)
rendszer". Én
itt már nem akartam beülni mellé, mert tudtam, hogy nem
fogom megállni
röhögés nélkül. De a hosszas unszolasra ("Nézzed má' meg,
hogy mit bír a
gépsárkány, mer' ilyet még nem lattá', öcsém!") beültem.
Az újabb okosság nem volt más, mint egy lepukkant 486-os
laptop, amit
ráapplikált a riasztóra, egy aktív hangszóró az anyósülés
lábterében,
plusz valahol hátul egy mágnes egy reed-relével. A hangszóró
azért
kellett, mert riasztáskor a laptop mindenféle okosságot
mondott. Árpi úgy
képzelte, hogy ha el is lopják az autót, a riasztó
megszólal, és a tolvaj
megijed a hangtól, ami ilyeneket mond: "Tolvaj!", "Az autó
15 másodpercen
belül leáll!", "A rendszer értesíti a rendőrséget.", stb. A
mágnes a reed-
relével kapcsolta a laptop áramellátását. A baj az volt,
hogy úgy volt
megoldva, hogy csak saccra lehetett tudni, hova kell tenni a
mágnest a
csomagtartóban, nem volt megjelölve a helye.
A másik gond az volt, hogy akivel íratta a programot, az
csak Windowsra
tudta megírni, úgyhogy innentől kezdve így nézett ki az
indulás: Árpi
körberohant kétszer az autó körül, ellenőrizve, hogy nincs
behatolási
nyom, távirányítóval kinyitotta az ajtókat, nekem be kellett
ülnöm, mert ő
elhelyezte a csomagtartóban a mágnest ("Ne haragudj, de ezt
még neked sem
mutatom meg."), előre jött, beállította a kapcsolókat,
indított, fülelt,
hogy bootol-e a laptop, káromkodott, hátrament, igazított a
mágnesen,
vissza előre, fülelés, laptop bootol. Iyenkor ülni kellett
még egy ideig,
mert a Windows még nem indult el, és ha a program nem álló
autónal indult
el, megszakította a gyújtást. Mivel csak saccra tudtuk,
mennyi ideig tart,
ücsörögtünk pár percet. Ekkor összegerjedt az autó hifije az
aktív
hagszóróval, ami borzalmas hangon visított.
Elkezdett gyűlni a tömeg a parkolóban (én meg próbáltam úgy
tenni, mint
akinek semmi köze az egészhez). Látszott rajtuk, hogy
rendszeres nézői a
mulatságnak, mert volt, aki rutinosan egyből a mászókára
ment fel, hogy
lásson a többiek feje felett.
Ekkor jött az, hogy elkezdett vonyítani a riasztó, és a
hangszóró a
lábamnál megszólalt olyan hangon, mint egy vízbefojtott Sokol
rádio: "Tolvaj!", "A motor le fog állni!", stb. Kezdtek
röhögni az emberek
(én meg kisebbre húztam össze magam). ő pedig űvölt:
"Gerjed, b*zmeg,
összegerjed, k*rva riasztó, k*rva laptop, k*rva programozó!"
Itt jött még
egy félperces k*rvás felsorolás, ordítva természetesen, és a
programozó
meg az egész mindenség lovakkal és felmenőkkel törtenő
közösülésére
bíztatása.
Fontolgattam a menekülés lehetőségét, de már túl sokan
álltak körülöttünk,
és nem voltam benne biztos, hogy át tudom törni a
bámészkodók gyűrűjét.
Árpi hozzáfogott, hogy: gyújtás lekapcsolása, motorháztető
felnyitása,
laptop lehúzása a riasztóról, riasztó kikapcsolása kulccsal,
fenyegető "F*szt néze'?" a tömegnek, matatás a motortérben,
csatlakozók
pöcögtetése, "Ne nyújjá' hozza, öcsisajt!" a közelebb
merészkedő
kisgyereknek, motorháztető le, beülés, indítás, várakozás a
bootra,
szokásos visítás, szerencsére most nem riaszt, indulhatunk.
Persze
padlógáz, visít a gumi, a tömeg szétrebben, és mi
"kottonájdzsó"-t
torzítva, m"uszerfal-rezegtetve üvöltő hangjaira otthagyjuk
a parkolóban a
tömeget. Főhősünk boldogan húzza ki magát az ülésben, és
büszkeségtől
sugárzó arccal csak ennyit kérdez: "Na?" - Elgondolkodom,
mit is
mondhatnék. Például megkérdezhetném, hogy mi van, ha a
tolvaj nem rakja
helyére a mágnest, és akkor a laptop nem indul el, nem
tiltja le a
gyújtást, nem óbégat, mint a haldokló rinocérosz, és ugy
általában, simán
el lehet lopni az autót. Vagy megpendíthetném, hogy a sok
szar árábol
vehetett volna egy rendes riasztót is, de nem szólalok meg,
mert az ember
úgyis hiába magyarázza egy apának, hogy kockafejű a
gyereke, az akkor sem
érti meg, ha megáll a sör a kölyök fején...
Nyár volt, fiatalok voltunk, és ilyenkor sok marhaságot
csinál az ember.
Árpi persze többet, mint a normálisabbja. Ez régebben
történt, még nem
volt meg az Opel Senator, csak egy szakadt Ladára futotta.
Abból is csak
olyanra, ami annyira rozsdás volt, hogy nem lehetett tudni,
mikor hullik
ki az ember alól. Mindig azt vártam, hogy egyszer kiszakad
az alja, és
Árpi úgy fogja hajtani, mint Flintstone a járgányát.
Műszaki persze évek
óta nem volt rajta, így csak a szerencsén múlt, hogy mikor
bukik le.
Persze, ez sem lehetett olyan, mint az átlag, ezert volt itt
is optikai
tuning ezerrel. Ekkoriban Árpi még nem rendelkezett
jelent"os t"okével
(vagyona gyakorlatilag a széteső-félben levő Ladábol, két
farmerből és
néhány pólóból állt), ezért nagyrészt leleménnyel kellett
pótolni a
hiányzó anyagiakat. Hát, leleményben nem volt hiány.
Felkerültek ugye az
alap dolgok: rókafarok, műszőr kormányborítás,
aprópénztartó, halálfejes
valtógomb, órás visszapillantó (sajnos csak egy törötthöz
tudott
hozzájutni, de lényeg, hogy óra volt benne), "multifunkciós
műszer", ami
egy hőmérő, iránytű és óra mahagóni-utánzat keretbe
foglalt kombinációja
volt, és itt ki is merültek nagyjából az anyagi lehetőségei.
Ekkor jöttek a segítőkész haverok, akik elsőo hallásra
kicsit furcsállották
Árpi kéréseit, de aztán a hecc kedvéért megcsinálták, amit
kért. Első
lépés volt a műszerfal. Látta egy újságban, hogy egy
sportkocsinak
polírozott alumínium borítás volt a műszerei körül, és hát
persze, hogy
neki is kellett. Miután kiengedték az ügyeletről, ahova a
sorjás
alumíniumlemez által szétvágott tenyerével ment kötözésre,
új ötlettel
állt elő: alufólia lesz a megoldás. Finoman megemlítettem
neki, hogy az
nem túl strapabíró, meg gyűrődik is, de nem hallgatott
rám. Egyik haverja
szüleinek volt egy Ápisz-szerű boltjuk, és onnan szereztek
vagy harminc
tubus Technokol Rapidot, és kiadta az utasítást a
haverjainak, hogy
mindenki csenje el otthonrol az alufóliát. Mikor elég sok
összegyűlt,
megkezdődött a ragasztás. Én csak a végére értem oda, hát,
mit mondjak,
nem volt egy semmi látvány.
Először is totál meghülyültek a ragsztó gőzétől, mert
zárt garázsban
csinálták. Mikor odaértem, sejtettem, hogy gáz lesz, mert
méterekről olyan
szaga volt a garázsnak, mint egy festékgyárnak. Árpi csak
ennyit tudott
hozzáfűzni az eseményekhez: "hehehe". Meg néha azt is, hogy
"atom lett,
hehe". Ültek a haverjaival a garázs betonján, mint marhatök
a mezőn,
néztek maguk elé, és vigyorogtak.
Megnéztem az autót. Ez sem volt semmi. Láthatólag jobbról
kezdték a
mutatványt, mert ott még ollóval voltak vágva a darabok, de
gondolom,
közben hatott a ragasztó, és mire a kilométeróráig jutottak,
már annyira
zizik voltak, hogy azt is beragasztották. Be volt ragasztva
a kormány, a
sebességváltó, a szellőzők, a bal oldali ablak felé, a bal
ajtókárpit, egy
kicsit mindkét ülés, és úgy általában csöpögött minden a
ragasztótól. Az
elején még odafigyeltek rá, és probálták kisimítani a
fóliát, de a végén
persze ilyen apróságokkal nem törődtek, és ettől az autó
úgy nézett ki,
mintha Bádogember vezette volna, aki egy szörnyű balesetben
széttrancsírozódott.
Kivonszoltam őket a levegőre, és akkor vettem észre, hogy
a napsütésben
csillog fejük és a ruhájuk, mint Szűcs Judit fénykorában,
diszkókiránynőként. Csak rájuk nem üveggyöngy volt varrva,
hanem sikeresen
magukra ragasztották a levágott, lehullott
alufóliadarabokat. Néztek rám
kitágult pupillával, teljesen megzavarodva a fénytől, és
szemkápráztatóan
csillogtak. Olyanok voltak, mint két szerencsétlenül járt
ufó, akik nem
tudják, hol landoltak.
Másnap kapartunk. Harmadnap is. A negyedik napon beláttuk,
hogy a
Technokol az erősebb. Árpi kicsit elkeseredett, mert a
m"uszerfal enyhén
szólva furán nézett ki, az itt-ott feltépett alufóliával,
ezért gyorsan
újabb csinosítás után kellett nézni. Jött a szárny. Egy
igazi szárny, ugye
elég komoly pénzekbe került volna, ezért maradt a szögvas,
ket rúdra
hegesztve, amikre menet volt vágva. Fúrtunk két lyukat a
csomagtartón,
átdugtuk a rudakat, csavar fent, lent, és készen volt a
"szárny". Árpinak
baromira tetszett, és megsértődött, amikor a "Na, milyen?"
kérdésre én azt
mondtam, hogy "Legalább van egy alkatrész, ami nem rohad".
Egy volt a
probléma: le kellett festeni. Neolux nem jó, mert nem
tartós. Mivel
fessük? Árpi azt mondta, hogy olvasta valahol, hogy az
apróbb hibákat
körömlakkal szokták javítani, mert az hasonló az
autófestékhez. Próbáltam
felhívni a figyelmét arra az apróságra, hogy ez nem apróbb
hiba, hanem egy
bazi nagy vasdarab, aminek befestéséhez jó sok körömlakk
kell, de nem
érdekelte ("Majd felhigítjuk!"), irány a "butik". Akkoriban
még nem nagyon
vettek a pasik (mi még inkább fiúk) körömlakkot nőknek,
úgyhogy furcsán
néztek, amikor előadtuk, hogy piros körömlakkot szeretnénk.
Mondtam
Árpinak, hogy én azt hallottam, hogy a körömlakk másképpen
néz ki
felkenve, mint az üvegben, ezért ki kéne próbálni, mielőtt
megvesszük. Ezt
nem kellett volna mondanom. Amikor az eladónő nem nézett
oda, Árpi
suttyomban kinyitotta az összes piros és bordó körömlakkot,
és minden
körmére festett egy-egy pöttyöt. Kijöttünk az üzletből, és
megpróbáltuk
kitalálni, melyik szín illik az autóhoz. Eléggé
belefeledkeztünk a
dologba, mert arra eszméltünk, hogy egész szép nézőseregünk
lett.
Akkor jöttem rá, hogy állok egy női butik előtt, nézem
ahogy a haverom a
kifestett körmeit próbálgatja, hogy melyik megy a
kocsijához, és közben
arról vitatkozunk, hogy melyik a szebb szín.
Árpi ügyesen feltalálta magát: "Csak a szárnyamra kell." Na,
ettől kitört
a röhögés. Megvártuk, amíg eloszlik a tömeg, visszamentünk,
és megvettünk
1, azaz egy darab lakkot. Sikerült kunyerálnunk egy lánytól
körömlakklemosót, és felhigítottuk a lakkot. Szép rózsaszín
lett.
Reméltem, hogy nem festünk vele, de festettünk. A
"szárny"-at ettől kezdve
egy foltos, rózsaszín szögvas képezte (á la Barbie mobil).
Ja, a lényeg, amiért az egész cécó volt: Árpi a fagyis lányt
akarta
elkápráztatni a csodajárgánnyal. A lánynak ugyan egy másik
pasi tetszett
az I-es Golfjával, de Árpi úgy gondolta, hogy egy
full-extrás Lada
mégiscsak imponálóbb egy fapados Golfnál.
Egy dolog volt hátra, a kipufogó. Árpi szerzett egy
vascsövet, ami
szerinte kitűnő kipufogó lett volna. Én, mikor megfogtam a
csövet, és
éreztem, milyen baromi nehéz, gondoltam, hogy baj lesz, de
nem szóltam,
mert tudtam, úgyis hiába. Elmentünk valami lakatos
haverjához, aki
kiröhögött minket, és elküldött a fenébe. Árpi bedühödött,
és "Na, akkor
majd én!" felkiáltással előszedte a forrasztóját, hogy majd
azzal.
Ráhagytam. Egy fél kiló ónnal ráforrasztotta a csövet, és
elindultunk
becserkészni a leányzót.
Az első ötven méter után lejött a cső, és elkezdett
zörögni. A második
ötven méter után az ősrégi kipufogó megadta magát, és
leszakadt
mindenestül. Sebaj, így úgyis jobb hangja van, kipufogó be a
hátsó ülésre,
gyerünk tovább. A fagyizó előtt pár száz méterrel
megálltunk, és Árpi
előállt a haditervvel. Én előremegyek gyalog, kihívom a
lányt a
fagyisbódéból, és szóval tartom, amíg Árpi meg nem érkezik.
Úgy tervezte,
hogy odafarol majd a lány elé az autóval, és elviszi egy
körre ("Hogy
lássa, mi az élet."). Kérdeztem tőle, hogy ezt a
farolás-dolgot próbálta-e
már. Mondta, hogy nem, de nem nem lehet nagy dolog. Én
biztos, ami biztos
alapon kinéztem magamnak egy villanyoszlopot fedezéknek, és
elindultam.
Odaértem. "Szia, gyere ki egy kicsit, légyszi." - "Most nem
lehet, sokan
vannak." (Hoppá, erre nem számítottunk.) "De valami nagyon
fontosat akarok
mondani." - "Mondd el itt, nem mehetek ki." (Közben
hallottam, hogy Árpi
közeleg. Ezt egyébként mindenki hallotta, mert kipufogó nem
lévén, az
autónak olyan hangja volt, mint egy Zetor traktornak, amikor
elakad a
szántásban.) "De gyere ki, mert..." Itt tartottam, amikor
baromi nagy
fékcsikorgás, egy reccsenés és csörömpölés, majd csend. Árpi
megjött.
Féltem hátranézni, mert azt hittem, letarolta a fél utcát,
de nem. Csak
éppen az autó félig az árokban volt.
Árpi próbált úgy tenni, mint aki direkt így akarta az egész
mutatványt, de
nem volt túl meggyőző. Már csak azért sem, mert az egyik
kerék elég furán
állt. Mondhatni, kitört. Árpi gyorsan kiugrott az autóból,
és jött a
fagyisbódéhoz. Nem vette észre a kereket, mert a másik
oldalon volt.
Érezte, hogy furán áll az autó, de gondolta, majd csak kijön
az arokból
(ezt kesőbb mesélte). Elkezdtek beszélgetni, és csodák
csodája, a lány
levette a kötényét, és elindultak az autóhoz. Árpi meglátta
a kereket.
Sápadtan beült. Ült... Még mindig ült... "Na, megyünk?" -
kérdezte a
lány. "Ja, csak előbb nézd meg, milyen frankó a műszerfal.
Klassz, nem?"
(Itt kezdtem el röhögni.) Lány szétnéz a foszladozó
alufólian: "Ööö, aha,
klassz. Nem megyünk?" - "Áh, még nem, majd később. De
hallgasd milyen
hangja van." Beindítja (harmadszorra sikerül), gázpedál
pumpálása.
Lány: "Jézusom, megsüketülök. Inkább menjünk, mert mindjárt
vissza kell
mennem." - "Menjünk inkább később, most csak dumáljunk." -
próbálta Árpi
elkerülni az elkerülhetetlennek latszót. "De hülye vagy,
ezért hívattál
ki, hogy most nem is viszel egy kört?!" Árpi ett"ol
bepöccent, és
szerencsétlen lányra zúdította az elmúlt napok összes
kudarcát (persze
ordítva): "Nem megyunk, b*zmeg, mert kitört az a kib*szott
kerék, és
különben is, elegem van, hogy még mindig tiszta lakk a
körmöm, meg a tököm
is ragasztós lett, ez a rohadt alufólia meg nem jön le..."
Idáig
hallottam, mert itt már sírtam a röhögést"ol. Innent"ol már
nem olyan
érdekes a történet. Jött egy rendőrautó, igazoltatás,
kiderült, hogy nincs
műszaki, szülők felhívása, büntetés kilátásba helyezése,
amit valami
ismerős egy üveg piáért elsimított, a szülők
szörnyülködtek, kesőbb
röhögtek.
Az érdekes a dologban, hogy évekkel később Árpi, nem mint
élete
mélypontját emlegette, ahogy ült félig egy árokba borulva
álmai nőjével,
hanem ezt mondta: "Tudjátok, ha akkor öt centivel eltekerem
a kormányt,
meg lett volna a buxa." Hát, igen, sok múlik néha öt centin.
Gondoljatok
erre, miközben (néha) vadul tekergetitek ide-oda a kormányt.
Nyár. Nyaralás. A budapestiek tudják, milyen érzés
megszabadulni a Rákóczi
úton araszoló 7-es busz heringkonzerv-feelingjétől, és a
metrón a lábadra
lépő "fokhagymát-reggeliztem-pálinkával"-típusú
emberektől. Ilyenkor az
ember lazít, és néha ökörségeket csinál. Árpi persze, a
szokásosnál is
nagyobbakat. Az volt a gond, nem volt autó (az ezeröcsi ugye
megreccsent
előző nyáron). Sebaj, nagypapi (Árpié) szívesen odaadja az
ezeréves
Varnyút. Megy? Megy, csak nincs műszakija, de ha lejöttök
érte Balatonra,
vihetitek, a faluban, kertek alatt lehet vele menni. Ez
Árpinal soha nem
volt akadály, úgyhogy irány a pályaudvar. Reggel 8-ra volt
megbeszélve a
találka, annak ellenére, hogy a vonat csak 1 órával később
indult. Azért
kellett ilyen korán, mert majd "Becserkészünk egy-két vadat,
hogy ne
legyen olyan unalmas az út. Majd Árpi bácsi megtanít a
fortélyokra."
Megemlítettem, hogy köszönöm, boldogulok egyedül is, de persze
fölöslegesen. "Nyár van, apám, érted? Ilyenkor nincs
cicózás." (Kés"obb
kiderült, hogy azért kellett korán kimenni, mert ment volna
át hozzá az
aktuális barátnője reggel...) Ez az indulás előtti napon
történt, és
ismerve Árpit, nem sok jóra számítottam másnap, de ő
megígérte, hogy
kivételesen normális lesz. Persze én értem oda előbb, és
vártam. Az járt a
fejemben, hogy lehet, hogy mégsem lesz semmi gond Árpival,
tanult az
elmúlt nyár hülyeségeiből, és normális lesz tényleg.
Alapvetően azért
rendes gyerek, csak hát kicsit hülye. Na, idáig jutottam Árpi
tömjénezésével, amikor ezt hallom (reszelős hang): "Gyerünk
Janó, meg
tudod csinálni. Mondjad neki a ribogzisat." Ez meg mi lehet?
Odaballagok a
lepcsőhöz, ahonnan lelátni az aluljáróhoz (a fedetlenhez, a
Déli előtt),
és mit látok? Természetesen Árpit, ahogy röhög, két
torzonborz fickót, és
elég szép tömeget körülöttük. (Árpi a vonaton mesélte el,
hogy a
nagypapának szánt pálinkába fogadott két szerencsétlen
csövessel, hogy nem
tudjak elmondani három egymás utáni nőnek, hogy "Pici, parányi
dezoxiribonukleinsav-darabka vagyok, de te hívhatsz
génnek."). Amikor
odaértem, ezt láttam: Árpi röhög, az egyik torzonborz odalép
egy középkorú
nőhöz, és elkezdi, hogy "Kicsi ribogzi vagyok, hívjá'
g-nek". A nőn
látszik, hogy egy szót sem ért az egészből, és riadt
szemekkel keresi a
menekülés útját. A csöves áll előtte, és néz Árpira, hogy
jól csinálta-e.
De ő kegyetlen, és int, hogy nem jó, gyerünk a
következőhöz. Közben persze
röhög, az idiótája. Ezen elmulatott volna egy darabig, ha
nem cibálom el
onnan. A csöveseknek odaadta a pálinkát, és mentünk jegyet
venni. Jó nagy
a sor, várhatunk. Azaz várhatnánk, ha Árpi nem lenne Árpi.
Elővesz egy
papírlapot, és átcsörtet a tömegen: "Elnézést, szabad lesz.
Itt dolgozom.
Köszönöm.", és odafurakszik a pénztárhoz. "Csókolom, Marika,
meghoztam az
új kérdőívet, tessék kitölteni, viszem fel az irodaba.",
ordítja, hogy
mindenki hallja, majd suttogva: "Két diákot kérek,
Kiliánig." A pénztáros
néz rá nagy szemmel, és kiszól jó hangosan: "Hova kéri a két
diákot?".
Árpi próbál úgy nézni, mint Garfield, amikor megeszi Jon
kajáját, és
mosolyogva magyaráz a tömegnek: "Ez a Marika, milyen vicces
asszony!" -
 "Kiliánig" - suttogja. Az emberek röhögnek, mert mindenki
hallotta a
pénztárost, de úgy látszik, jó kedvük van, mert nem verik
meg. Megúsztuk.
A vonaton nem sok minden történt, attól eltekintve, hogy
Árpi szóba
elegyedett egy öregasszonnyal, akiről kiderült, hogy most
megy vissza a
falujába, ahonnan 74 évig ki sem mozdult. "Nem tetszett soha
vonatun
ülni?" - "Nem, a menyem hozott fel Pestre kocsival." Árpinak
majdnem
sikerült rádumálnia, hogy húzza meg a vészféket, mert ő
rosszul van.
Szerencsére az utasok nem engedték. Megérkeztünk. Árpi első
dolga volt (az
elfogyasztott jelentős sörmennyiség hatására), hogy teli
torokbol
elkezdett ordítani kifelé a vonatablakból: "Megjöttünk,
reszkess
Balaton!". Két rendőr sétált a peronon, akik erre rögtön
megfordultak, és
méregették Árpit. Szerencsére az egyikük rádiója megszólalt,
és elsiettek.
Pechemre Árpi meg utánuk kiabált: "Megijedtetek, mi?"
(Reméltem, hogy már
nem hallják, de mint később megtudtuk, hallották.) Szóltam
Árpinak, hogy
kéne szerezni egy üveg pálinkát a nagyapjának, ha mar
megígérte cserébe a
kocsiért, mert a miénk ottmaradt a csöveseknél. Árpi szerint
nem jó a
bolti pálinka, mert az öreg csak házit iszik, de nem baj,
mert egy
ismerőse otthon csinál pálinkát, majd tőle szerzünk.
Elmentünk hozzá, de
kiderült, hogy nincs pálinka, ellenben kaptunk egy üveg 96%-os
etilalkoholt. "Nem baj" - mondta Árpi - "majd rakunk bele
fűszert, és
olyan lesz, mint a vodka, nagyfater úgysem tudja, mi az."
Na, ennek
fényében vettünk egy zacskó sót, és beleszórtunk egy csomót
az alkoholba.
Árpi egy kicsit leöntött belőle, és felengedte vízzel, hogy
mégse legyen
olyan erős. (Egy liter alkoholba két ujjnyi vizet.)
Elmentünk a
nagyszülőkhöz. "Árpikááám!" - puszi-puszi, előkerül a
"vodka". "Na,
nagyfater, ilyet még nem ittál, ez szibériai vodka, az
elvtársaktól
hozattam külön neked." - "Há', dehogynem ittam én mán,
Árpikam." Hoppá!
Most mi lesz? "Ööö, nagyfater, óvatosan, mert ez nagyon
erős, ez nem sima
vodka." - "Ugyan, Árpikám, egy vodka nem lehet olyan erős,
mint az én házi
szilvám.", és meghúzta az üveget. Én készülök rá, hogy
kiugrik a szeme, és
kiköpi a protkót, de ő csak megrázza a fejét. "Hinnye, a
keservit, ennek
aztán van huzatja." - mondja, és még egyet kortyol! Kimegy
pohárért, hogy
igyunk mi is a megérkezésre. Én próbálok tiltakozni, de Árpi
szerint
innunk kell, mert különben megsértődik, és nincs autó.
Visszajön az öreg,
tölt, egészségünkre. Én bedöntöm a számba, de nem nyelem le
(nem vészes,
csak mintha olvadt acéllal öblögetnék). Árpi lenyeli hősiesen.
Elvörösödik, könnybe lábad a szeme, de próbálja tartani
magát. Amikor a
nagyapja újat tölt, én kiköpöm az egészet a hervadozó
szobapálma
cserepébe, annak már úgyis annyi-alapon. Újabb kör után Árpi
már csak
párás szemekkel néz maga elé. Tőlem a szerencsétlen pálma
újabb adagot
kap. Próbálom felhozni az autó-témát, de a nagypapi újabb
kört tölt. Árpi
matt részeg, én pedig nem tudom kiköpni, mert a nagyapja engem
néz. "Aztán, fiam, te hova valósi vagy?" - "Hmhhmmhhm." -
mondom. Árpi
megmenti a helyzetet, mert elereszt egy olyan böfögést, hogy
a nagyapja
ősz haja megrebben, és a kutya elkezd vonyítani az udvaron.
"Ez derék
volt, Árpikám! Látom, szereted a jófajta italt." Sikerül
rávennem őket,
hogy tápászkodjanak fel. Elindultunk a garázs felé, és
útközben az öreg
magyaráz: "Aztán Árpikám, ez nem valami úri autó, tudod.
Öreg már,
viseltes, de azért jól szolgál." Árpi ebben a pillanatban
lefejeli a fűzfa
alacsony ágát, és elterül, mint egy béka. Az öreg észre sem
veszi, megyünk
tovább a garázshoz. Kinyílik a garázsajtó, és eláll a
lélegzetem...
Középen állt egy barna szíűu rozsdahalmaz, ami valamikor
talán egy autó
lehetett, amíg nem érte nehéztüzérségi támadás, és nem
locsolták le valami
erősen korrodáló anyaggal. Arra gondoltam, hogy még egy
MEH-telepen is
elhajítanának vele minket a francba, nemhogy ebbe valaha két
nő be fog
ülni...! (Annyira senkit nem lehet leitatni.) A dolgot
tetézte, hogy az
autónak kellemes hasmenés színe volt. (Ezt ma úgy mondanák,
hogy "Hamvas,
őszi erdő-metál".) Egyébként az egész garázs úgy nézett
ki, mint egy
lepusztult ócskavastelep. Körben a polcok tele voltak
zsúfolva ezeréves,
olajos, pókhálós autó- és ki tudja milyen alkatrésszel.
Ekkor ért oda
Árpi, fején egy púppal, amiből vidáman csordogált a vér az
arcára.
Egyébkent tök sáros volt, mert a fűzfának köszönhetően
beesett a
virágágyásba, ahonnan (a "vodka" hatására) csak nagy
nehézségek árán
szabadult. Láthatóan ez őt nem zavarta, mert el volt
foglalva egy akkora
hengerfejtömítéssel, hogy én először azt hittem, egy Kispolski
padlólemeze. "Nagyfater, b*szki, te tankszerelő voltál a
Don-kanyarnál?"
Na, itt elkezdődött egy félórás mese nagypapa ifjúkoráról.
Közben Árpival
azon vitatkoztunk, ki vezessen. Ragaszkodott hozzá, hogy
majd ő. Én
mondtam, hogy akkor én gyalog megyek. De nem, de igen. Na,
mondtam neki,
hogy ha ki tud állni a garázsból az utcára, akkor vezethet.
Árpi beült. Az
alkohol ködén át homályosan emlékezett, hogy ilyenkor mit is
kell
csinálni, és gondolom, megpróbálta beállítani a
visszapillantót. Én csak
azt láttam, hogy egy határozott mozdulattal letöri a belső
visszapillantót. "Nagyfater, oszlik a verda!",
bosszankodott, majd nézett
előre hunyorogva. "Mit nézel?" - kérdeztem tőle. - "Azt,
hogy kiférünk-e a
garázskapun." (Egyébként ez valahogy így
hangzott: "azotygiférüngeagarásgabunnn".) A kapu olyan három
méter széles
lehetett, úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A nagypapa vadul
magyarázott,
hogy mire vigyázzunk, Árpi koncentrált, hogy kijussunk, én
meg próbáltam
magam bekötni, de az öv sehol. Ekkor - számomra teljesen
váratlanul -
padlógázzal beletolattunk a mögöttünk levő polcokba.
Potyogott a sok
alkatrész, én ordítottam, mert azt hittem, ránk szakadt a
garázs, a
nagypapa ordított, hogy jajj, az autója, Árpi ordított, hogy
ő se maradjon
ki a buliból. Így elordibáltunk egy ideig, aztán - amikor
már az összes
kutya üvöltött az utcában -, én átültem, nagypapa a lelkemre
kötötte, hogy
óvatosan vezessek, és elindultunk. A Wartburg kicsit
leamortizálódott
hátul, de sokat nem rontott rajta a dolog, lévén, hogy eddig
sem volt
kimondottan szalonautó-állapotban. Na, haladtunk szép
lassan, amikor Árpi
bejelentette: "Hányni fogok!". Sajnos azt elfelejtette
hozzátenni, hogy
most azonnal, úgyhogy mire megálltam, már ott volt az ölében
a matéria. De
jo! Megálltunk, Árpi nagy nehezen levette a gatyáját (a nagy
része arra
ment), a tiszta részével úgy-ahogy letörölgette a pólóját és
az ülést, és
a gatyát bedobta az árokba, mondván, hogy nem bírja
elviselni a szagát,
majd holnap érte jövünk. Akkor már elég fáradt voltam, és
csak az
érdekelt, hogy minél előbb hazajussunk, ezért ráhagytam.
Döcögtünk az
úton, Árpi egy szál pólóban, mert hogy az eldobott
rövidgatya alatt nem
volt semmi, én szenvedtem a kormányváltóval, és nem láttam
semmit.
Gyanítani kezdtem, hogy Árpi nagyapja takarékossági
megfontolásokból
zseblámpaizzókat szerelt a tompított helyére, mert a lámpánk
kb. húsz
centire világított el. Egyszer csak azt vettem észre, hogy
egy sötet alak
mellett húzunk el, akinek világított az egyik keze. Két
választás volt:
vagy E.T. mégsem ért haza, és itt telefonál a nagy magyar
éjszakában, vagy
a közúti ellenőrzés. Féltem, hogy az utóbbi. Sikerült a
rendőr után kb.
harminc méterrel megállni. Gondolkoztam, hogy
visszatolassak-e, de mivel
akkor vezettem kormányváltós autót először, ez nem t"unt
egyszerűnek.
Persze próbálkoztam szorgalmasan, úgyhogy az odaérkező
szervet hangos
váltórecsegtetéssel fogadtam. Fiatal rendőr volt, próbált
laza lenni: "Nem
bírunk a lóerőkkel? Száguldozunk, mi? Na, lássuk a
papírokat." A helyzet
az volt, hogy nekem akkor még nem volt jogsim. Az autón
ugye, nem volt
műszaki, és mint kiderült, a forgalmit sikerült otthagyni Árpi
nagyapjánál. Probáltam a helyzetet finoman, adagolva
vázolni, hogy a
forgalmi még van, csak otthon hagytuk, és persze az én
jogsimat is, de
Árpié itt van, csak ő ivott egy kicsit, és mivel
törvénytisztelő
fiatalemberek vagyunk, ezért nem akart volán mögé ülni.
Pechemre Árpi egy
kicsit pontatlanul mérte fel a helyzetet, és megszólalt:
"F*szom má', mér'
álítottak meg ezek minket?". A rendőr rávilágított Árpira, és
visszahőkölt. Mondjuk nem csodalom, mert Árpi úgy nézett
ki, mint aki egy
különösen perverz szado-mazo orgiáról jön, ahol jól
megverték, lehányták,
és elvették a ruháját. De a rendőr visszahajolt, és
elkezdte behatóan
vizsgálni Árpit. Egyszer csak feláll, és odakiabál a
rendőrautóhoz: "Gyere
csak, Pista, megvan a vonatos gyerek!". Puff, készen
vagyunk. Ezek most
keresztüllőnek minket, és elkaparnak az útszéli árokban.
Ekkora pechünk
nem lehet! Odaért Pista. (Akkora lelógó harcsabajusza volt,
hogy még ebben
a helyzetben is majdnem elröhögtem magam.) Benéz, meglátja
Árpit: "Hát ez
az Árpi, az X. Y. unokája." Hoppá, itt tényállás van. A
rendőr ismeri a
nagypapát. Lehet, hogy mégis megússzuk? Elmeséltették velem,
hogy mi
történt, röhögtek Árpin, de még nem engedtek el. A fiatalabb
mindenképpen
bosszút akart állni az állomáson elszenvedett sérelmekért.
Egy ideig
elvitatkoztak a rendőrök, hogy mi legyen, aztán a fiatal
visszament a
kocsihoz, és elkezdett vadul rádiózni, aztán visszajött:
"Na, mehettek.
Téged meg, öcsi, meg ne lássalak még egyszer jogsi nélkül
vezetni, értve
vagyok?" Volt köztünk kb. egy év korkülönbség, de valami azt
súgta, hogy
ezt ne tegyem szóva. Rendőrök elviharzottak, és mi is
elindultunk. Nem
akartam elhinni, hogy ennyivel megúsztuk. Hát, nem úsztuk.
Mentünk kb. két
kilométert, amikor megint kék villogó tűnt fel mögöttünk.
Azt hittem,
ugyanazok a rendőrök, de nem. Ezek hárman voltak, és
mindhárman
odajöttek. "Kiszállni a kocsiból!" (Na, ezek sem udvariaskodnak
fölöslegesen.) Árpi elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta
gatya, de nem
hatotta meg őket. Kiszálltunk. "Kezeket a kocsira, széles
terpesz." Mit
volt tenni, megcsináltuk. Ekkor elment mellettünk egy
turistabusz. Mivel a
rendőrautónak égett a lámpája, és ránk világított, elég jól
látszódtunk.
El tudom képzelni, mit gondoltak a buszon levők, amikor
látták Árpit
vilagító fehér seggel egy rendőrautóra hajolni. Egy darabig
elröhögtek
rajtunk a rendőrök, aztan elengedtek. Ekkor értettem meg,
hogy a fiatal
rendőr szólt a többieknek, és valószínűleg Balaton összes
rendőre ránk
vadászik, hogy Árpin röhögjenek. Négyszer állítottak meg.
Egy rendőr le is
fényképezte, mondván lesz min röhögnie öreg napjaiban. Nagy
nehezen
hazaértünk, és én megfogadtam (sokadszor), hogy Árpit
kerülni fogom a
jövőben, de persze nem tartottam be."